Na, jó, nem mondom, hogy halálosan szerelmes vagyok a Balatonba - a szívem még mindig jobban visszahúz Szardíniára, mint a Balcsira -, de azért nem állíthatom, hogy nem nyűgözött le minden nap, vagy hogy nincsenek pillanatok, amikor nagyon is visszamennék. Vannak.
Már eleve megvan bennem ez a furcsa (?) dolog, hogy hatalmas vonzalmat érzek a vizek iránt - bár egy halastótól nem fogok hátast dobni, de lehetetlen szerelmese vagyok a tengereknek, a tengerpartoknak, még ha eddig csak egyetlen egyszer akadt alkalmam, hogy lássam a Földközi-tengert. De még előttem az élet, és rengeteg víz van még a világon... :)
A lényeg. Hogy mitől kerültem nosztalgikus hangulatba ezen a félig napsütötte szombat reggelen? Csináltam egy nagy bögre kávét. Szeretem a kávét, kell a kávé, nem bírok nélküle létezni. Egy egyszerű őrölt-kávét-beletöltős kávéfőzőnk van, amit alapjáraton nagyon szeretek.
No, de eszembe jutott, milyen eszméletlen finom, csodálatos kávékat, kapucsínókat csináltunk a szállodában, ahol a nyáron dolgoztam, amikor a főnök épp házon kívül volt :) És egyszeriben most nagyon vágyni kezdtem egy olyan igazi, marha drága csodakávéfőzőre. Vagy kiülhetnék a parton a Marina teraszára egy csésze hosszú kávéval meg a hozzá kapott aprósütivel a kedvenc szobatársnőmmel a délutáni műszakom előtt - vagy akár egy jó könyvvel.
Ezek az apró dolgok tényleg hiányoznak. Amikor épp nem melóztam, olyan gondtalannak tűnt minden, és szinte nevetségesnek hatottak az olyan dolgok, mint a suli vagy a reggeli tömegközlekedés. Néha hiányzott az itthonlét, az itteni ismerősök, mégis élveztem az új emberek társaságát, az önállóságot, azt, hogy a munkahelyemen kívül senki nem mondta meg, mit és hogyan csináljak - bár nem panaszkodom, a munkahelyem és a munkám is elég korrekt volt.
Szóval tényleg: nagyon innék most egy igazi, jó kávét a Balaton partján :)
