Helyzetjelentés #2

Sziasztok! Ismét elérkezettnek láttam az időt, hogy egy kis tájékoztatást adjak a jövőről :) 

Tegnap végre véget ért a tanév (jelentem, elégedett vagyok az éves teljesítményemmel! :)), így a mai naptól egészen jövő hét vasárnapig lesz időm írni - tudom, ez nem egy hosszú időintervallum -, ugyanis 22-én utazom vissza Balatonföldvárra, és augusztus végéig haza sem jövök. A munkabeosztásomat még nem ismerem, mindenesetre nem sok reményt fűzök ahhoz, hogy túl sok időm lesz az írással foglalkozni, de azért hátha...

A mai napra egyelőre punnyadást terveztem - olvasok egy kicsit, Dr. House-t nézek, csak a szokásos -, holnap pedig nekiállok szépen a Pengének. Jelenleg úgy áll a dolog, hogy készen van összesen 14 fejezet, illetve hamarosan befejezem a 15.-et is. Ez egyelőre 64 A4-es oldalt jelent, és 24.333 karaktert. Szeretném jövőhét vasárnapig teljesen megírni a történetet - természetesen nem tökéletesítve, csak annyira, hogy legalább viszonylag kész legyen, és amikor hazajövök, elkezdhessem elölről átnézni, átírogatni, hozzáírogatni satöbbi. Megfogadni nem merem, hogy márpedig akkor is készen leszek vele 1 hét alatt, de igyekszem majd. És természetesen senkit sem fogok kihagyni a jóból (már, ha lehetek elfogult, és mondhatom, hogy a Penge jó :D), egy-egy elkészült fejezet után mindig postolok majd részletet a Facebook oldalamon.

Kellemes nyarat kívánok mindenkinek! :)

J. A. Redmerski: A soha határa *SPOILER-ALARM

Sziasztok! ^^ 

Nos, hát eddig is bőszen írogattam értékeléseket Molyon az általam elolvasott könyvekhez, de úgy döntöttem, mostantól hosszasabban fogom kifejteni a dolgokat, és megosztom a blogon is.

Egy kicsit sokáig tartott elolvasnom A soha határát, de nem feltétlenül azért, mert annyira rossz volt, vagy nem olvastatta eléggé magát - szimplán csak kevés időm volt rá. 

Kezdjük hát az elején!

Rengeteg pozitív véleményt olvastam a könyvről, és - bár már tudhatnám, hogy ez nem életbiztosítás - ilyenkor naivan azt gondolom, hogy ennek valami állati nagy durranásnak kell lennie. Nem kizárt, hogy néha épp ezért ér csalódás egy-egy könyv elolvasása után - esetleg már közben. 

A soha határával is valahogy így alakult. 

Nagyjából 300-350 oldalig élveztem. Addig még Camrynt is kedveltem - bár lassacskán kezdett gyanússá válni, hogy mégsem lennénk olyan jó barátnők, mint ahogy azt az elején gondoltam. Ha nem lett volna ráhúzva még egy bő 200 oldal, azt mondtam volna, hogy igen, ez a könyv tényleg az, amire én magam is vágytam...

Mert Camryn az elején tényleg szimpatikus volt, és őszintén szólva még sajnáltam is Ian meg Natalie miatt. Az ötlet pedig, hogy elinduljon a vakvilágba, nagyon felcsigázott, és attól, hogy hosszú utazás után sem volt semmi ötlete, merre tart igazából, még érdekesebbé tette az egészet. 

Aztán megjelent a színen a hőn imádott Andrew Parrish, akibe nyilván minden lány szerelmes lenne. (Én már csak a neve miatt is!) Számomra is nagyon vonzónak tűnt a buszon, amikor Camrynnel még csak kóstolgatták egymást, sőt az út nagy részén én magam is szívesen a kezei alá vetettem volna magam - de elérkezett egy pont, amikor minden összekavarodott bennem. Lehet, hogy bennem van a hiba, de nálam nem fér össze a hős romantikus és a perverz disznó alakja. Vagy az egyik, vagy a másik! Nem azt mondom, hogy attól, mert valakinek mocskos a fantáziája, nem vehet egy szál rózsát a barátnőjének, vagy nem viheti el egy romantikus vacsorára (dehogynem, kötelező!) - de, hogy mindkettőt tegye ugyanolyan mértékben, az nekem valahogy nem passzol. Már bocsánat, hogy pont ebbe kötök bele, de bármennyire is kedveltem Andrew-t, olyan tökéletes pasi a világon nincs, aki egy disznó az ágyban, meg veszett nagy monológokat is képes nyomni a szerelemről... (Lányok, nyugodtan kövezzetek meg, ha nem értetek velem egyet - és/vagy meséljétek el, miért nem értetek velem egyet! :D)

A váltott szemszögnek nagyon örültem. Már épp fel akartam háborodni, hogy Istenem, annyira szeretnék belelátni Andrew fejébe!, amikor a következő oldal tetején megláttam a nevét csupa nagybetűvel... Ezért mindenképpen piros pont jár! :)

Nos, említettem, hogy a Camrynnel való kapcsolatom végül nem úgy alakult, ahogy terveztem. Sajnálom, de nem bírom a picsogást, a klisék túláradását nem odavaló helyeken, a túlzott szerénységet (miközben nyilvánvaló, hogy az illető pontosan tudja magáról, mennyire szupernő!), és a szájból kicsorduló nyálat sem...

Oké, lehet, hogy ez most hirtelen túl sok volt, de bocsánat, hogy mindezt mégis felfedezni véltem a könyvben. Számomra Camryn egy idő után Hisztis Mirtillé változott. Számon vehetjük mindazt, hogy mennyire odavolt Andrew-ért, de valamilyen oknál fogva végigszenvedett 350 oldalt azért, mert ők ketten nem lehetnek együtt (??), meg azt is, hogy mondjuk, két napig nem tudott hajat mosni (ettől ÉN tutira kiakadnék), de azt nem bírtam ép ésszel feldolgozni, hogy miután elmondta, mennyi helyen léptek már fel Andrew-val meg a tesója gitárjával, mi a Jóistenért volt még azon kiakadva, hogy úristen, nem merek emberek előtt fellépni? Jézusom, most tényleg kiálltam emberek elé énekelni? Hát kérlek, igen, tényleg úgy volt! Kiálltál teljesen idegen emberek elé, akikkel soha a büdös életben többet nem fogsz találkozni.

Aztán ezek ketten összejöttek, és onnantól kezdve elszabadult a pokol; előfordult, hogy három oldalanként zártam be a könyvet, és tettem le a kezemből, mert nem, nem és nem bírtam azt a sok szenvedést, nyáladzást, bizonytalanságot stb. Nem értettem, mi a francon ment itt a nagy aggódás. Camryn konkrétan elindult egy vadidegen sráccal, egy vadidegen autóval a vadidegenbe... És még volt ideje bármi máson aggódni? Hát én kérek elnézést!

Ééés végül hoppá, kiderül, hogy Andrew-nak agydaganata van, innentől kezdve pedig Camryn átmegy síró óvodásba, aki egy kórházi ágyon hagyja, hogy a szexi, rákos pasija kielégítse őt. Ez komoooooooooooooly??? Esküszöm, hogy próbálok nem kiakadni ezen, de nem megy!

Persze megjelenik Natalie is, aki amúgy kurva jófej, hogy azonnal rohan Camryn után. Azután, hogy úgy elhordta Camrynt minden ribancnak (miközben szerintem ő nagyobb ribanc volt), ezzel azért kicsit kompenzálta a dolgot, bár nekem ő végig elég semleges volt. 

Öt csillagból nagyjából hármat adnék a könyvre, mert - mint mondtam - több mint a fele tetszett, és izgis volt. Csak aztán túl hosszúra lett húzva, és már nem bírtam elviselni Camryn meg Andrew kalandozását. Egy kicsit túl sok lett már belőlük a végére, és hát őszintén szólva, egyáltalán nem illettek Andrew-hoz azok a hatalmas, klisés szövegek a szerelemről, meg mit tudom én. Persze, lehet tőle olvadozni, de... 

Jóóó, nem mondok semmit. 

3 napos kiscsibe

Sziasztok!^^ 

Azzal a - számomra - jó hírrel jöttem, hogy tegnap este hazaérkeztem Balatonföldvárról :) Nem azért jó hír, mert nem éreztem volna jól magam az új munkahelyemen, szimplán csak úgy gondolom, mindenki szeret hazatérni, a saját ágyában aludni és a saját kávéját inni. Bevallom, soha ennyire nem örültem még a szülővárosomnak és a nyíregyházi TESCO-nak, mint tegnap este. Persze, nyilván nem a világ végére mentem, és egyébként is csak 8 nap volt, de azért mégiscsak... :) Azt viszont mindenképp hozzá kell tennem, hogy nagyon bejön a szállodásdi, és hogy 20-a körül visszamegyek - de az még odébb van.

A mai napom úgy alakult, hogy nem mentem iskolába, mert teljesen kizártnak tartottam, hogy fel bírjak kelni reggel 5.40-kor (ahogy azt tegnap este kifejtettem Anyukámnak: "ha holnap iskolába mennék... nem mennék"). És ha már megemlítettem Anyut, akkor azt is hozzáfűzném, hogy BOLDOG SZÜLINAPOT, ANYU! :) ♥ 

Szóval mára rengeteg mindent beterveztem: pakolás, ruhamosás, tanulás... ééés szeretném végre írni a Pengét is. Már az is állatira hiányzik, úgyhogy mindenképp szeretnék még a mai nap folyamán időt szakítani rá. 

Na, és ha nem bánjátok, egy kicsit beszámolnék az elmúlt 8 napomról... Egész héten tervezgettem, hogy egy bejegyzést majd ennek szentelek, mert nem szeretném, hogy írásos bizonyíték nélkül a múltba vesszen ez az egy hét. 

A bejegyzés címe akkor született meg, amikor egyik este a Főnököm a "3 napos kiscsibéjének" nevezett - pedig már csütörtök volt :)) 

De a lényeg... Egy kicsit féltem az új helytől. Nem is a munkától, hanem attól, hogy milyenek lesznek a munkatársak. Szerencsére viszont hamar kiderült, hogy mindenki nagyon kedves és rendes és vicces és segítőkész és imádnivaló, így hamar otthonosan tudtam érezni magam a szállodában. (Na, már most eleve ott laktam és ott is fogok lakni egész nyáron :D) 

A munkaterületem egyébként a recepció. Egy ideje már arról ábrándozom, hogy egy nap recepciós leszek, tekintve, hogy idegenforgalmi suliba járok (nem véletlenül), és most épp elszalasztok egy szállodadolgozatot :$:D Azt el kell mondanom, hogy az, amit egy ilyen suliban megtanítanak arról, hogy mi egy recepciós feladata, az csak egy kis hivatalos humbuk szöveg, ami csupán árnyalja mindazt, amit valóban csinálnunk kell. Azon felül, hogy szobákat értékesítünk, fogadjuk a vendéget, szeretjük a vendéget, számlát állítunk ki, és a közös fiókba csúsztatjuk a borravalót, rengeteg más dologra oda kell figyelnünk - de ebbe nem mennék bele, csak maradjunk annyiban, hogy veszettül fárasztó hét napból hetet dolgozni, de imádom!

 Egy ilyen helyen az ember természetesen rengeteg mindennek szem- és fültanúja, már csak vegyük eleve azt, hogy 50-60 vendéggel találkoztam a 7 nap alatt, akiknek napi 24 órában ki kellett elégíteni az igényeiket (persze, én magam nem vagyok egy nonstop szolgálat, néha aludtam is :)). Szóval hallottam ezt-azt, amiken jókat nevettem. Például egyik délután épp szedtem befelé az udvarról a poharakat, amikor egy nagyon aranyos, idősebb hölgy felkiáltott, hogy "hát azért vagyunk itt, hogy zavarjuk egymást!" Ez a kijelentés nálam egész héten vitte a prímet, de azért a kedvenc beszélgetésem a következő volt:

Egy úr megkért, hogy nézzem meg neki, mikor megy Budapestre vonat. Talán fölösleges volt feltennem a következő kérdést, de automatikusan megkérdeztem: "A Délibe?"

Kedves úr: "Az mindegy, de a Délibe." 

Ilyenkor mit is csináljon az ember? Odafordultam a számítógéphez, és mosolyogva beírtam, hogy elvira.hu :)) 

Nem nagyon akarom szaporítani a szót, már így is írtam egy kisregényt, de azért azt még hadd mondjam el, mennyire szerencsésnek érzem magam, hogy olyan csodás helyen kötöttem ki, mint Balatonföldvár, és hogy olyan fantasztikus emberek között dolgozhatok, mint a Hotel Del Porto csapata :) Az első fenomenális érzés az volt, amikor aláírhattam egy levelet azzal, hogy "Elizabet Kis, Hotel Del Porto, Receptionist" :) A második pedig, amikor megkaptam életem első fizetését...

Bocsánat a hosszú bejegyzésért, de aki elolvasta, annak mélységesen köszönöm! :) Ha a blogon nem is, de a Facebook oldalamon mindenképp fogok jelentkezni, mégpedig hamarosan, úgyhogy legyetek résen! :) 

Kitartást a hétköznapra!