Sziasztok! ^^
Nos, hát eddig is bőszen írogattam értékeléseket Molyon az általam elolvasott könyvekhez, de úgy döntöttem, mostantól hosszasabban fogom kifejteni a dolgokat, és megosztom a blogon is.
Egy kicsit sokáig tartott elolvasnom A soha határát, de nem feltétlenül azért, mert annyira rossz volt, vagy nem olvastatta eléggé magát - szimplán csak kevés időm volt rá.
Kezdjük hát az elején!
Rengeteg pozitív véleményt olvastam a könyvről, és - bár már tudhatnám, hogy ez nem életbiztosítás - ilyenkor naivan azt gondolom, hogy ennek valami állati nagy durranásnak kell lennie. Nem kizárt, hogy néha épp ezért ér csalódás egy-egy könyv elolvasása után - esetleg már közben.
A soha határával is valahogy így alakult.
Nagyjából 300-350 oldalig élveztem. Addig még Camrynt is kedveltem - bár lassacskán kezdett gyanússá válni, hogy mégsem lennénk olyan jó barátnők, mint ahogy azt az elején gondoltam. Ha nem lett volna ráhúzva még egy bő 200 oldal, azt mondtam volna, hogy igen, ez a könyv tényleg az, amire én magam is vágytam...
Mert Camryn az elején tényleg szimpatikus volt, és őszintén szólva még sajnáltam is Ian meg Natalie miatt. Az ötlet pedig, hogy elinduljon a vakvilágba, nagyon felcsigázott, és attól, hogy hosszú utazás után sem volt semmi ötlete, merre tart igazából, még érdekesebbé tette az egészet.
Aztán megjelent a színen a hőn imádott Andrew Parrish, akibe nyilván minden lány szerelmes lenne. (Én már csak a neve miatt is!) Számomra is nagyon vonzónak tűnt a buszon, amikor Camrynnel még csak kóstolgatták egymást, sőt az út nagy részén én magam is szívesen a kezei alá vetettem volna magam - de elérkezett egy pont, amikor minden összekavarodott bennem. Lehet, hogy bennem van a hiba, de nálam nem fér össze a hős romantikus és a perverz disznó alakja. Vagy az egyik, vagy a másik! Nem azt mondom, hogy attól, mert valakinek mocskos a fantáziája, nem vehet egy szál rózsát a barátnőjének, vagy nem viheti el egy romantikus vacsorára (dehogynem, kötelező!) - de, hogy mindkettőt tegye ugyanolyan mértékben, az nekem valahogy nem passzol. Már bocsánat, hogy pont ebbe kötök bele, de bármennyire is kedveltem Andrew-t, olyan tökéletes pasi a világon nincs, aki egy disznó az ágyban, meg veszett nagy monológokat is képes nyomni a szerelemről... (Lányok, nyugodtan kövezzetek meg, ha nem értetek velem egyet - és/vagy meséljétek el, miért nem értetek velem egyet! :D)
A váltott szemszögnek nagyon örültem. Már épp fel akartam háborodni, hogy Istenem, annyira szeretnék belelátni Andrew fejébe!, amikor a következő oldal tetején megláttam a nevét csupa nagybetűvel... Ezért mindenképpen piros pont jár! :)
Nos, említettem, hogy a Camrynnel való kapcsolatom végül nem úgy alakult, ahogy terveztem. Sajnálom, de nem bírom a picsogást, a klisék túláradását nem odavaló helyeken, a túlzott szerénységet (miközben nyilvánvaló, hogy az illető pontosan tudja magáról, mennyire szupernő!), és a szájból kicsorduló nyálat sem...
Oké, lehet, hogy ez most hirtelen túl sok volt, de bocsánat, hogy mindezt mégis felfedezni véltem a könyvben. Számomra Camryn egy idő után Hisztis Mirtillé változott. Számon vehetjük mindazt, hogy mennyire odavolt Andrew-ért, de valamilyen oknál fogva végigszenvedett 350 oldalt azért, mert ők ketten nem lehetnek együtt (??), meg azt is, hogy mondjuk, két napig nem tudott hajat mosni (ettől ÉN tutira kiakadnék), de azt nem bírtam ép ésszel feldolgozni, hogy miután elmondta, mennyi helyen léptek már fel Andrew-val meg a tesója gitárjával, mi a Jóistenért volt még azon kiakadva, hogy úristen, nem merek emberek előtt fellépni? Jézusom, most tényleg kiálltam emberek elé énekelni? Hát kérlek, igen, tényleg úgy volt! Kiálltál teljesen idegen emberek elé, akikkel soha a büdös életben többet nem fogsz találkozni.
Aztán ezek ketten összejöttek, és onnantól kezdve elszabadult a pokol; előfordult, hogy három oldalanként zártam be a könyvet, és tettem le a kezemből, mert nem, nem és nem bírtam azt a sok szenvedést, nyáladzást, bizonytalanságot stb. Nem értettem, mi a francon ment itt a nagy aggódás. Camryn konkrétan elindult egy vadidegen sráccal, egy vadidegen autóval a vadidegenbe... És még volt ideje bármi máson aggódni? Hát én kérek elnézést!
Ééés végül hoppá, kiderül, hogy Andrew-nak agydaganata van, innentől kezdve pedig Camryn átmegy síró óvodásba, aki egy kórházi ágyon hagyja, hogy a szexi, rákos pasija kielégítse őt. Ez komoooooooooooooly??? Esküszöm, hogy próbálok nem kiakadni ezen, de nem megy!
Persze megjelenik Natalie is, aki amúgy kurva jófej, hogy azonnal rohan Camryn után. Azután, hogy úgy elhordta Camrynt minden ribancnak (miközben szerintem ő nagyobb ribanc volt), ezzel azért kicsit kompenzálta a dolgot, bár nekem ő végig elég semleges volt.
Öt csillagból nagyjából hármat adnék a könyvre, mert - mint mondtam - több mint a fele tetszett, és izgis volt. Csak aztán túl hosszúra lett húzva, és már nem bírtam elviselni Camryn meg Andrew kalandozását. Egy kicsit túl sok lett már belőlük a végére, és hát őszintén szólva, egyáltalán nem illettek Andrew-hoz azok a hatalmas, klisés szövegek a szerelemről, meg mit tudom én. Persze, lehet tőle olvadozni, de...
Jóóó, nem mondok semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése