Na, jó, nem mondom, hogy halálosan szerelmes vagyok a Balatonba - a szívem még mindig jobban visszahúz Szardíniára, mint a Balcsira -, de azért nem állíthatom, hogy nem nyűgözött le minden nap, vagy hogy nincsenek pillanatok, amikor nagyon is visszamennék. Vannak.
Már eleve megvan bennem ez a furcsa (?) dolog, hogy hatalmas vonzalmat érzek a vizek iránt - bár egy halastótól nem fogok hátast dobni, de lehetetlen szerelmese vagyok a tengereknek, a tengerpartoknak, még ha eddig csak egyetlen egyszer akadt alkalmam, hogy lássam a Földközi-tengert. De még előttem az élet, és rengeteg víz van még a világon... :)
A lényeg. Hogy mitől kerültem nosztalgikus hangulatba ezen a félig napsütötte szombat reggelen? Csináltam egy nagy bögre kávét. Szeretem a kávét, kell a kávé, nem bírok nélküle létezni. Egy egyszerű őrölt-kávét-beletöltős kávéfőzőnk van, amit alapjáraton nagyon szeretek.
No, de eszembe jutott, milyen eszméletlen finom, csodálatos kávékat, kapucsínókat csináltunk a szállodában, ahol a nyáron dolgoztam, amikor a főnök épp házon kívül volt :) És egyszeriben most nagyon vágyni kezdtem egy olyan igazi, marha drága csodakávéfőzőre. Vagy kiülhetnék a parton a Marina teraszára egy csésze hosszú kávéval meg a hozzá kapott aprósütivel a kedvenc szobatársnőmmel a délutáni műszakom előtt - vagy akár egy jó könyvvel.
Ezek az apró dolgok tényleg hiányoznak. Amikor épp nem melóztam, olyan gondtalannak tűnt minden, és szinte nevetségesnek hatottak az olyan dolgok, mint a suli vagy a reggeli tömegközlekedés. Néha hiányzott az itthonlét, az itteni ismerősök, mégis élveztem az új emberek társaságát, az önállóságot, azt, hogy a munkahelyemen kívül senki nem mondta meg, mit és hogyan csináljak - bár nem panaszkodom, a munkahelyem és a munkám is elég korrekt volt.
Szóval tényleg: nagyon innék most egy igazi, jó kávét a Balaton partján :)
"Lehetne sötét. Nagyon sötét. Lehetnék egyedül. Feküdhetnék az
ágyon a sötétben, és hallgathatnék valami szívfájdalmas gitárszólót. Így
maradhatnék órákig, napokig. Csak egyedül, csak én, csak a sötét, csak a négy
fal. Nem kell egyetlen hang sem, a világos. Ne kopogj, ne hívj – nem, mintha
megtennéd. Ne kérdezd, mert nem értem, mert nem tudom elmondani. Csak érzem.
Hogy szar. Pedig még csak belém sem karmol, nem szakít szét, nem akar előtörni,
csak őrlődik. Csak őrlődöm, csak vagyok, csak megyek és jövök, pedig néha csak
maradnék, nem gondolkodnék. Kiüríteném a fejemet, a testemet: magamat. Kipakolnám
az egészet, mint egy ruhásszekrényt. Csak akkor jó, ha elalszom, ha csukva van
a szemem, ha nem is álmodom. Nem fáj. Így rosszabb. Ha fájna, talán érteném. Ha
széttépne, ha karmolna, ha elég hangos volna. De csöndben van. Elbújik, aztán
kikacsintgat. Falatozgat, kóstolgat, de nem lakik jól. Elég."
Ebben a bejegyzésben ismét egy személyes élményemet szeretném Veletek megosztani.
Régi vágyam volt már egy tetoválás - mégpedig egy kereszt a bal csuklómra. Nagyjából 3 éve kitartottam már emellett az elhatározás mellett, és most, hogy lett egy kis pénzem a balatoni melóból, úgy gondoltam, épp ideje, hogy megcsináltassam.
Múlt hétfőn elmentem egy tetováló stúdióba, és végül szeptember 8-ára, délután 5 órára kaptam időpontot. Úgyhogy tegnap megcsináltattam. Rajtam van. És csodálatos. Nagyon akartam már, hogy meglegyen, de igazából csak akkor jöttem rá, milyen sokat jelent nekem, amikor felfeküdtem a székre a mintával a csuklómon, és a tetkós srác megkérdezte, hogy "mehet?". Előtte valójában egy percig sem izgultam, de abban a pillanatban elkezdett gyorsabban verni a szívem, és azt éreztem, hogy most valami különleges következik. Olyan volt, mintha egy fellépésre készültem volna, vagy nem is tudom, hogyan magyarázhatnám el. A lényeg így is, úgy is ugyanaz: nem gondoltam, hogy tényleg ilyen fontos volt nekem ez a tetoválás. Érdekes belegondolni, hogy ez egy életen át rajtam lesz, és nem tudom, lesz-e belőle bármiféle hátrányom, kapok-e majd negatív megjegyzéseket (elvégre mégiscsak egy kereszt fejjel lefelé a bal csuklómon, és nem, nem vagyok sátánista), de őszintén szólva egyáltalán nem érdekel. Magamnak csináltattam, nem másnak. Nekem sokat jelent, és talán hülyén hangozhat, de teljesnek érzem magam tőle.
Azt nem mondom, hogy nem fájt. Igazából sokkal jobban fáj, ha nézed is, ahogy csinálják. Ha belegondolunk, azért elég durva dolog, hogy egy tűvel és egy kis tintával örökre beléd vésnek valamit. Mindenesetre egy percig sem bánom, és nem hiszem, hogy valaha fogom. Ha őszinte akarok lenni, már a következőt tervezem :)
Hogy miért épp egy kereszt, és miért épp a bal csuklómon? Röviden: amikor már nincs kiben vagy miben hinni, de azért még szükséged van egy kis reményre, akkor előbb-utóbb úgyis belekapaszkodsz valamibe, és ha megtalálod azt az utolsó fénysugarat, örökre hálás leszel neki...
Ezért nem fogom sosem megbánni ezt a tetoválást.
ui.: ha már a tetkóknál tartunk, kötelességemnek érzem, hogy mutassak Nektek egy csodás kis zenét. Szerintem ritka szép alkotás mind maga a zene, mind a dalszöveg...
Most, hogy a Facebookon megint elkezdett terjedni egy kihívás - oszd-meg-a-kedvenc-magyar-versedet kihívás -, gondoltam, én itt megosztom Veletek egy saját versemet. Tavaly októberben írtam, és bár nem igazán találom a helyem a rímek világában, néha-néha sikerül valami érdemlegeset összehoznom. Tudjátok, nem vagyok a vidám témák királynője, de azért remélem, tetszeni fog :)
"A zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér."
Claude Achille Debussy
Imádom a zenét. Mindenki imádja a zenét. Nem kell sablonos közhelyeket írnom a zenéről, hallottunk és olvastunk már róla eleget. Egy történetet is sokkal egyszerűbb megírni, ha a sok ötleten és elképzelésen túl van még valami a háttérben, ami segít. Itt kerül ismét szóba a zene.
Szeretném megmutatni, milyen zenekarok és dalok segítik/segítették az én munkámat a Penge megírásában...
Ludovico Einaudi zenéi szinte bármilyen helyzethez tökéletesek, így, hogyha ki akarom kapcsolni az agyamat és csak az írásra koncentrálni, mindig benyomok tőle valamit - de természetesen akadnak személyes kedvencek, és olyanok, amik kifejezetten illenek a Penge egy-egy jelenetéhez, hangulatához.
Gyakran ihlet meg egy dalszöveg, bár az ének néha eltereli a figyelmem az írásról, így inkább hallgatom az Einaudihoz hasonló zeneszerzők zenéit, de nyilván előfordul, hogy szükségem van az ihletre; valami keményebbre, valami dühösebbre, zúzósabbra. Az ilyen pillanatokhoz tökéletes a Papa Roach, a The Pretty Reckless, Marilyn Manson, a Nirvana, a Slipknot, a The Civil Wars, és néhány olyan előadó, akinek a zenéje csak hirtelen megfogott, mert tökéletesen passzol a történethez.
A Papa RoachTightrope című száma valami eszméletlenül illik Livhez és az életéhez.
A The Fire című számuk tökéletesen leírja Liv küzdelmét Sam iránti érzéseiről.
A The Pretty Reckless akár Liv kedvenc bandája is lehetne. Taylor Momsen talán látványosabban lázad, mint Liv, de azért úgy gondolom, elég jó barátnők lennének, nem beszélve a TPR dalszövegeiről és a stílusukról...
A Slipknot őrjöngő zenéje bármikor képes lenyugtatni, ha haragszom a világra - Livvel is ez a helyzet.
A 16. fejezetben megemlítem a Nirvana In Bloom és Smells Like Teen Spirit című számát, de mindenképp ideillik a Lithium és a Rape Me is.
És hogyan is hagyhatnám ki Mansont a körből? Az egyik kedvenc interjúrészletem, amikor megkérdezték tőle, kiket/miket igyekszik elkerülni, és a válasza az volt, hogy "az embereket". Amellett, hogy eszméletlenül király dalszövegei vannak, be kell látnunk, hatalmas igazságokat vall meg bennük - olyan igazságokat, amikben Liv is hisz, és ami szerint ő maga is él.
A The Civil Wars zenéje inkább a történet végének megírásában segít sokat - azt még persze, nem árulom el, miért :)
És néhány egyéb dal, amit szintén gyakran hallgatok írás közben:
A karom tele van kék-zöld foltokkal, háromszor taposták meg a bal bokámat (és harmadjára tényleg azt éreztem, hogy el is törik), leöntöttek valami nagyon spéci pálinkával, amitől egész végig bűzlött a hajam, belefolyt a szemembe, és csípte a szám szélét; egyébként pedig még mindig fel van dagadva mindkét térdem, fájnak a lábaim az ugrálástól, a torkom az üvöltéstől és a nyakam a hadbangeléstől - de a tegnap este egyszerűen mindent megért!
Eddig csak a helyi bandák meg az Alvin koncertjein volt szerencsém csápolni, így tulajdonképpen még most sem bírom felfogni, hogy tegnap élőben láttam és hallottam a Papa Roach-ot. Előttük a Tankcsapda lépett színpadra, akik épp akkor kezdtek, amikor mi nagy nehezen beverekedtük magunkat a kapun, és megkaparintottuk a karszalagokat, majd beálltunk egy nem is olyan hosszú sorba sör reményében. Mindebben az volt a legkirályabb, hogy ez alatt a nagyjából harminc perc alatt több emberrel elegyedtem szóba, mint Földváron összesen két hónap alatt (ha a szálloda vendégeit nem vesszük figyelembe).
Jó volt a Tankcsapda is. Állati jó érzés, amikor sörrel és cigivel a kezedben (mert ez egyszerűen nem maradhatott el a rock 'n' roll mellől) állsz egy bazi nagy, ordítozó, csápoló tömegben, miközben szíven üt a basszus, és akkor épp sehol máshol nem szeretnél lenni, csak ott.
Mondjuk, az csak később jutott eszembe, hogy a sör igencsak megmozgatja a hólyagomat, és hiába ígérgettem és mondogattam, hogy kibírom a Papa Roach végéig (fél 9-től éjfélig), a Tankcsapda felénél feladtam, és kibotorkáltunk a tömegből - pedig a Papa Roach-ra nagyon előre akartam verekedni magam.
Miután vége lett a Tankcsapdának, és elindultak az emberek a mobilvécék felé (leszámítva a hűséges Papa Roach fanokat), mi is elindultunk, hogy minél előrébb jussunk, amiben szerencsére egy-két jófej srác segítségünkre volt. Nem álltunk legelöl, de azért elég rohadt jó helyen voltunk.
Fél tizenegyre volt kiírva a tűzijáték és a Papa Roach is - természetesen egyik sem kezdődött időben -, és már állatira be volt zsongva mindenki. Aztán csak elkezdődött a tűzijáték, de valahogy nem érintett meg, képtelen voltam levenni a szemem a színpadról, a legkisebb villanásról sem akartam lemaradni, az elejétől fogva látni akartam az egészet.
Kipakolták a dobszerkót azzal a bizonyos PR lógóval (esküszöm, hogy még a lábdob is másként szólt), majd egyszer csak megjelent a The Connection borítója a háttérben, aztán Jerry - ó, igen, Jerry! -, és jött Jacoby, és lekáromkodta a csillagokat az égről, aztán felcsendült az Infest, és ESZMÉLETLEN volt az egész. Mondjuk, nem értem, mit csináltak legalább negyed órán keresztül a hangtechnikusok, mert azt hozzá kell tennem, hogy a hangzás egyáltalán nem volt tökéletes, mindenesetre ez igazából se a P Roach, se a közönség, se az én kedvemet nem szegte különösebben, hisz így is állati volt - de azért mégiscsak más lett volna egy fasza hangbeállítással.
Először lenyomtak néhány old school számot ("do you want some old school shit, hah?"), a Between Angels and Insects-et, a Tightrope-ot (véleményem szerint az egyik legjobb fogás volt, élőben még királyabb, mint egyébként), aztán (a sorrendre már nem emlékszem) a Burn egyszerűen hatalmas volt, ahogy Jacobyval együtt ordítottuk a levegőbe, hogy "I wanna watch you BURN... BURN... BURN, I wanna watch you buuuuuuurn". Legnagyobb örömömre játszották a Kick In The Teeth-et is, pedig azt hittem, hogy ennél jobb már nem lehet, és mégis! Ami pedig természetesen nem maradhat el egy Papa Roach koncerten: a To Be Loved, a Scars, a Forever, a Getting Away With Murder és a Last Resort. Hihetetlen, micsoda őrület volt! Nemcsak a zene, nemcsak a srácok, hanem az, ahogy mindenki más is megőrült a zenéjüktől, tőlük. A The Connectionről a Still Swingin' és a Where Did The Angels Go hangzott el. A Still Swingin' valami hihetetlenül hajtépős és ordibálós és hadbangelős volt.
Jacoby kurva jófej volt, a szerencsés első sorban csápolók meg is simogathatták, mikor lejött a színpadról, és egyszerűen imádtam azt az intenzitást, amivel a színpadra érkezett és amivel végigbulizta a koncertet. "You are fucking amazing people!"
Bár a koncert végére egy kicsit hátrébb keveredtünk, mivel a pogó senkit sem kímélt, aztán nem akartam elhinni, amikor éjfél előtt pár perccel vége lett. Annyira nagyon akartam még őket!
Viszont láttuk a turnébuszukat. Amikor a vonatot vártuk, ők akkor kanyarodtak ki egy bazi nagy, utánfutós, fekete, kivilágított busszal. Rohadt menő volt!
Ma dolgozom utoljára, holnap hazautazom. Egy kicsit fáj is a szívem, meg boldog is vagyok, hogy ilyen és ehhez hasonló élményekkel térek haza a Balatonról :) Köszönöm, Papa Roach, köszönöm, Balaton, kösz, főnök!
Folyt. köv.!
u.i.: egyébként a részeg, fesztiválozó fiúk miért érzik úgy, hogy mindenképp bele kell gázolniuk egy bokorba, és addig esni-bukdácsolni, míg át nem verekszik magukat rajta, majd ezt eljátsszák visszafelé is?
Ez a blogbejegyzés csak azért születik meg ilyen késői órán - meg úgy egyáltalán -, mert hamarabb nem volt időm megírni, illetve azért, hogy ne az ismerőseim idegein táncoljak Facebookon így éjfél tájékán, és FŐLEG azért, mert holnap ilyenkor már javában Zamárdiban fogok csápolni PAPA ROACH koncerten.
Kb. egy hónapja értesültünk főrecepciós kolléganőmmel erről a bizonyos Zamárdiban megszervezett Strand Fesztiválról, és arról, hogy az első estén a Tankcsapdát követően színpadra lép Jacoby Shaddix zenekara is. Nem sokat gondolkodtunk a dolgon, miszerint elmenjünk-e, vagy sem - nagyjából így nézett ki a beszélgetésünk:
Zoí: "22-én játszik a Papa Roach a Nagyon Zenén. Elmegyünk?"
Lizi: "Hát már hogy a viharba ne mennénk el?!"
Aztán tegnap (2 nappal a koncert előtt) sikerült beszereznünk a jegyeket, és hihetetlen, de tényleg Papa Roach koncertre megyek!!
Nem akarok 12 éves One Direction fangirlbe átmenni, és nem is igazán arról van szó, hogy halálosan szerelmes vagyok Jacoby Shaddixbe, és sötétlilára festett szemmel ordítom, hogy "don't give a fuck if I cut my arm bleeding", miközben a szobám a létező összes eddig megjelent Papa Roach poszterrel van kiplakátolva...
Inkább arról van szó, hogy szörnyen tisztelem őket azért, amit csinálnak; hogy hihetetlenül hálás vagyok a zenéjükért - és természetesen arról, hogy egy kicseszett jó rockbandáról beszélünk!
Amikor rájuk - vagy inkább a zenéjükre - találtam, épp egy kurva nehéz korszakon mentem keresztül, és ők voltak az egyik olyan banda, akik rengeteget segítettek nekem a zenéjükkel, a dalszövegeikkel. Ezt valószínűleg nem mindenki érti, mindenesetre én valóban és szó szerint hálás vagyok nekik, és ha holnap módom nyílna rá, ezt meg is köszönném az egész zenekarnak - de főleg Jacobynak.
Mindenesetre tényleg reális keretek között gondolkodom, és csak attól vagyok felspannolva, hogy élőben láthatom, hallhatom őket, és hogy jobb nyárzárást ki sem találhattam volna - mivel pénteken hazautazom a Balatonról.
Nem mellesleg ma munka után felnéztem a Twitteremre, és hoppá, kik kedvencelték az egyik tweetemet...?
BIZONY! Hát persze, hogy még izgatottabb vagyok!
Valószínűleg jövök majd egy koncert utáni bejegyzéssel is, mert egészen biztosan nem bírom majd magamban tartani a holnap este eseményeit.
"Elfelejthetnénk az egészet. Csináljunk úgy, mintha ez lenne az
első pillanat. Mondjuk el máshogy, találjuk ki, hazudj nekem, forgassuk fel a
világot – mindegy, csak szép legyen. Nem kell, hogy halljam; elég, ha érzem.
Tedd ide a kezed – ide, ahol a szívem dobban. Markolj belém, ránts magaddal,
tarts erősen. Nem kell örökre így maradnunk, de még egy kicsit bírd ki. Csak
addig bírd, ameddig én már elviselem. Így kellene most lennie.
Összegabalyodnánk, és talán elfújna minket a szél. Olyanok volnánk, mint a fűszálak,
de ez most valami egészen más. Ez most olyan, mint a köd. Érzékelem, de nem
foghatom meg, nem kapaszkodhatok belé: szétfoszlik. Aztán megint leszáll, pedig
nem számítok rá, és nem is szeretném. Megszokom, majd eltűnik – akárcsak te.
Még emlékszem rá, mert nyirkos tőle a bőröm, de nem biztos, hogy vágyom rá.
Megint. Nekem jobban kell a napsütés, ahogy körbeölel és felmelegít. Nekem az
kell, hogy együtt ragyogjunk, hogy hangos legyen, hogy magasra szárnyaljon,
hogy érezzem. Érezzem, hogy édes, hogy rózsaszín, és még ha megsavanyodik,
akkor is kelljek. Nem akarom, hogy eldobj; azt akarom, hogy égjen, hogy
lángoljon, hogy a füstje minél messzebbre szálljon. Nem kell, hogy a világ
tudja; elég, ha én tudom, ha te érzed, ha átölelsz. De ha ködnek kell lenned,
hát maradj köd, csak legyél távol. Hagyd itt nekem a szivárványt – engedd, hogy
elmúljon."
"Most jó lesz itt is – itt, ezen a zöldre festett padon. Csak ülj
le csöndesen, és mesélj. Elmondhatod, hol jártál, és azt is, hogy mit
csináltál. Tudni akarom, hogy érzel. Éppen most, ebben a pillanatban. Nem
hiányzol, csak hallani akarom a hangodat, emlékezni akarok, milyen volt
először. Nézni akarom, ahogy a szél megborzolja a hajadat, és el akarom
képzelni, vissza akarok menni az időben, amikor ujjaim a hajadban játszottak,
és te durcásan ellökted a kezemet. Nem biztos, hogy odafigyelek arra, amit most
mondasz, inkább csak felidézem magamban, ahogy együtt nevettünk. Sok mindent
kérdezhetnék, de nem akarom tudni. Mert vannak a könyvek, melyeknek nincs
folytatásuk. Egyetlen kötet – egyetlen vég. Téged is becsuktalak, pontosan így.
Becsúsztattalak a polcomra, a többi könyv közé, a többi név mellé. Most
elővettelek egy rövid időre, és talán később – sokkal később – ismét
elolvaslak. Talán csak beléd lapozok. De a neved mindig ott hever majd. Lehet,
hogy kicsit megfakul, ahogy az eső is elfakítja most az arcodat, pedig úgy
szeretném még egyszer látni. Nem alakítanálak át, nem színeznélek át, nem
akarlak másmilyennek. Talán még utoljára veszekedhetnénk egyet. Most utoljára
elképzelem, ahogy a kezünk összesimul, és érzem, hogy milyen tökéletes volt.
Tökéletes voltál, így akarlak."
"Szörnyen félek a búcsúzástól. Mindenegyes pillanattól, amikor valaki elbúcsúzik. Fáj, amikor elhagynak, amikor valaki, akit szeretek, elmegy.
Pedig végül mindenki elmegy. Így vagy úgy, de elmennek, és még ha nem is ez az első, hogy űr keletkezik a mellkasomban valaki hiánya miatt, kegyetlenül fáj, hasogat – mindenegyes alkalommal. Kifacsarodok, mint egy citrom. Átölelem magam, a mellemet szorongatom, hogy egyben tartsam magamat, a testemet, a lelkemet, de attól még ott van. Az üresség.
És belém furakszik a tehetetlenség kínja, és kisírom magamból az ürességet, az érzést.
De olyan nincs, hogy hozzászoksz. A koránkeléshez – ahhoz igen. Vagy a nyári meleghez. Ezeket meg lehet szokni. De a hiányt nem. Nincs két egyforma üresség, minden ember másképp hiányzik, mindegyikőjük másfajta űrt hagy maga után. Valamelyik pirosat, valamelyik feketét, valamelyik csak egyszerű világoszöldet vagy maszatos szürkét.
És épp ettől olyan nehéz.
Könnyebb lenne, ha csak egyféle maradna mindenki után. Mondjuk, piros. És tele lenne a lelkem pirossal, és olyan lehetne, mint az antibiotikum, amit ha hosszú ideje szed az ember, a szervezet immunissá válik rá. Mennyivel kevésbé fájhatna… "
Nos, még itt az elején szeretném megköszönni (megint) @mrsp Molynak, hogy ismeretlenül is kölcsönadta nekem a könyvet. Remélem, ízlett a csoki, amit hálám jeléül adtam - bár egy csoki és egy (vagyis 4!) könyv értéke nem éppen megegyező :)
Azt is szeretném leszögezni, hogy ahhoz képest, hogy egy hónapja nem volt szabadnapom, és többnyire csak meghalni van kedvem a nap végén, illetve nagyjából egyáltalán semmi időm nincs magamra vagy egy könyvre, egy hét alatt elolvastam A Párválasztót - míg az előzőleg olvasott könyvvel három hétig vacakoltam.
Szeretem, ha egy történet gördülékeny, ha nincsenek benne fölösleges, hosszadalmas leírások - és főleg azt szeretem, ha a szereplők is kedvelhetők. A Párválasztónál azonban néha úgy éreztem, hogy kicsit szeretnék jobban belelátni America fejébe, szeretném jobban megismerni az érzéseit, mert előfordult, hogy sokkal nagyobb hangsúly helyeződött a cselekményre, mint a lelkis dolgokra. De végül is a következő vagy az azt követő oldalon ezt mindig sikerült ellensúlyoznia az írónőnek, és ha az elején kicsit vonakodtam is a stílustól, hamar megbarátkoztam vele, sőt mi több, azon kaptam magam, hogy szó szerint faltam a lapokat.
Americát kedveltem, és a helyzethez képest - miszerint egy palotában lakott, ahol én még tutira nem laktam - abszolút tudtam vele azonosulni. Nem volt ellentmondásos a karaktere, hisz teljesen követhető volt, ahogy napról napra megváltozott egy kicsit. Egyébként pedig rajongok a nevéért!
Aspen is szimpatikus volt, főként az elején, amikor először találkozhattunk a karakterével. Aztán megesett, hogy nem teljesen értettem a reakcióit (például a hirtelen felindulását a kisházban vagy a túlontúl nyugodt viselkedését, amikor a könyv végén America közölte vele a szitut).
Maxon. Hát, ő egy herceg. Nem nagyon tudtam, mire számítsak vele kapcsolatban. Az első gondolatom ugyanaz volt, ami Americának: hogy tuti valami sznob, perverz állat lesz, akiről senki nem mondaná meg, hogy egy sznob, perverz állat. Aztán nocsak, kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről! Édes volt, kedves, előzékeny... és nyilvánvalóan jóképű. Meg okos is. És igazából totál jófej. Szóval őt is nagyon kedveltem. Lennék a hercegnője, ha már itt tartunk...
Egyébként pedig ahogy írom ezt az értékelést, rájöttem, hogy mindenki nevét imádtam a könyvben! Az írónőnek nyilván marha jó érzéke van a névválasztáshoz...
A lányok is szerethetőek voltak - vagy inkább éppen olyanok, amilyenre számítottam. Mert ugye, szinte lehetetlen, hogy 35 lány között ne legyenek csendesek, kevésbé csendesek, szipirtyók, törtetők satöbbi. Az élet is ilyen, és épp ettől olyan izgalmas minden: hogy különbözünk.
Őszintén szólva nem gondoltam, hogy annyira magába fog szippantani ez a történet, mint ahogy magába szippantott. Az a helyzet, hogy állatira kíváncsi vagyok a folytatásokra, de azok sajnos még nincsenek a markomban, viszont amilyen hamar csak tudom, megszerzem őket, mert valamiért úgy érzem, most következnek még csak az igazi izgalmak. Addig is türelmesen várok, és olvasok valami mást... :) Nem mellesleg ritka, hogy érdeklődve olvasok egy köszönetnyilvánítást, de Kiera Cass köszönetnyilvánítása annyira jópofa volt, hogy még azt is szívesen olvastam volna pár oldalon keresztül.
Sziasztok! Ismét elérkezettnek láttam az időt, hogy egy kis tájékoztatást adjak a jövőről :)
Tegnap végre véget ért a tanév (jelentem, elégedett vagyok az éves teljesítményemmel! :)), így a mai naptól egészen jövő hét vasárnapig lesz időm írni - tudom, ez nem egy hosszú időintervallum -, ugyanis 22-én utazom vissza Balatonföldvárra, és augusztus végéig haza sem jövök. A munkabeosztásomat még nem ismerem, mindenesetre nem sok reményt fűzök ahhoz, hogy túl sok időm lesz az írással foglalkozni, de azért hátha...
A mai napra egyelőre punnyadást terveztem - olvasok egy kicsit, Dr. House-t nézek, csak a szokásos -, holnap pedig nekiállok szépen a Pengének. Jelenleg úgy áll a dolog, hogy készen van összesen 14 fejezet, illetve hamarosan befejezem a 15.-et is. Ez egyelőre 64 A4-es oldalt jelent, és 24.333 karaktert. Szeretném jövőhét vasárnapig teljesen megírni a történetet - természetesen nem tökéletesítve, csak annyira, hogy legalább viszonylag kész legyen, és amikor hazajövök, elkezdhessem elölről átnézni, átírogatni, hozzáírogatni satöbbi. Megfogadni nem merem, hogy márpedig akkor is készen leszek vele 1 hét alatt, de igyekszem majd. És természetesen senkit sem fogok kihagyni a jóból (már, ha lehetek elfogult, és mondhatom, hogy a Penge jó :D), egy-egy elkészült fejezet után mindig postolok majd részletet a Facebook oldalamon.
Nos, hát eddig is bőszen írogattam értékeléseket Molyon az általam elolvasott könyvekhez, de úgy döntöttem, mostantól hosszasabban fogom kifejteni a dolgokat, és megosztom a blogon is.
Egy kicsit sokáig tartott elolvasnom A soha határát, de nem feltétlenül azért, mert annyira rossz volt, vagy nem olvastatta eléggé magát - szimplán csak kevés időm volt rá.
Kezdjük hát az elején!
Rengeteg pozitív véleményt olvastam a könyvről, és - bár már tudhatnám, hogy ez nem életbiztosítás - ilyenkor naivan azt gondolom, hogy ennek valami állati nagy durranásnak kell lennie. Nem kizárt, hogy néha épp ezért ér csalódás egy-egy könyv elolvasása után - esetleg már közben.
A soha határával is valahogy így alakult.
Nagyjából 300-350 oldalig élveztem. Addig még Camrynt is kedveltem - bár lassacskán kezdett gyanússá válni, hogy mégsem lennénk olyan jó barátnők, mint ahogy azt az elején gondoltam. Ha nem lett volna ráhúzva még egy bő 200 oldal, azt mondtam volna, hogy igen, ez a könyv tényleg az, amire én magam is vágytam...
Mert Camryn az elején tényleg szimpatikus volt, és őszintén szólva még sajnáltam is Ian meg Natalie miatt. Az ötlet pedig, hogy elinduljon a vakvilágba, nagyon felcsigázott, és attól, hogy hosszú utazás után sem volt semmi ötlete, merre tart igazából, még érdekesebbé tette az egészet.
Aztán megjelent a színen a hőn imádott Andrew Parrish, akibe nyilván minden lány szerelmes lenne. (Én már csak a neve miatt is!) Számomra is nagyon vonzónak tűnt a buszon, amikor Camrynnel még csak kóstolgatták egymást, sőt az út nagy részén én magam is szívesen a kezei alá vetettem volna magam - de elérkezett egy pont, amikor minden összekavarodott bennem. Lehet, hogy bennem van a hiba, de nálam nem fér össze a hős romantikus és a perverz disznó alakja. Vagy az egyik, vagy a másik! Nem azt mondom, hogy attól, mert valakinek mocskos a fantáziája, nem vehet egy szál rózsát a barátnőjének, vagy nem viheti el egy romantikus vacsorára (dehogynem, kötelező!) - de, hogy mindkettőt tegye ugyanolyan mértékben, az nekem valahogy nem passzol. Már bocsánat, hogy pont ebbe kötök bele, de bármennyire is kedveltem Andrew-t, olyan tökéletes pasi a világon nincs, aki egy disznó az ágyban, meg veszett nagy monológokat is képes nyomni a szerelemről... (Lányok, nyugodtan kövezzetek meg, ha nem értetek velem egyet - és/vagy meséljétek el, miért nem értetek velem egyet! :D)
A váltott szemszögnek nagyon örültem. Már épp fel akartam háborodni, hogy Istenem, annyira szeretnék belelátni Andrew fejébe!, amikor a következő oldal tetején megláttam a nevét csupa nagybetűvel... Ezért mindenképpen piros pont jár! :)
Nos, említettem, hogy a Camrynnel való kapcsolatom végül nem úgy alakult, ahogy terveztem. Sajnálom, de nem bírom a picsogást, a klisék túláradását nem odavaló helyeken, a túlzott szerénységet (miközben nyilvánvaló, hogy az illető pontosan tudja magáról, mennyire szupernő!), és a szájból kicsorduló nyálat sem...
Oké, lehet, hogy ez most hirtelen túl sok volt, de bocsánat, hogy mindezt mégis felfedezni véltem a könyvben. Számomra Camryn egy idő után Hisztis Mirtillé változott. Számon vehetjük mindazt, hogy mennyire odavolt Andrew-ért, de valamilyen oknál fogva végigszenvedett 350 oldalt azért, mert ők ketten nem lehetnek együtt (??), meg azt is, hogy mondjuk, két napig nem tudott hajat mosni (ettől ÉN tutira kiakadnék), de azt nem bírtam ép ésszel feldolgozni, hogy miután elmondta, mennyi helyen léptek már fel Andrew-val meg a tesója gitárjával, mi a Jóistenért volt még azon kiakadva, hogy úristen, nem merek emberek előtt fellépni? Jézusom, most tényleg kiálltam emberek elé énekelni? Hát kérlek, igen, tényleg úgy volt! Kiálltál teljesen idegen emberek elé, akikkel soha a büdös életben többet nem fogsz találkozni.
Aztán ezek ketten összejöttek, és onnantól kezdve elszabadult a pokol; előfordult, hogy három oldalanként zártam be a könyvet, és tettem le a kezemből, mert nem, nem és nem bírtam azt a sok szenvedést, nyáladzást, bizonytalanságot stb. Nem értettem, mi a francon ment itt a nagy aggódás. Camryn konkrétan elindult egy vadidegen sráccal, egy vadidegen autóval a vadidegenbe... És még volt ideje bármi máson aggódni? Hát én kérek elnézést!
Ééés végül hoppá, kiderül, hogy Andrew-nak agydaganata van, innentől kezdve pedig Camryn átmegy síró óvodásba, aki egy kórházi ágyon hagyja, hogy a szexi, rákos pasija kielégítse őt. Ez komoooooooooooooly??? Esküszöm, hogy próbálok nem kiakadni ezen, de nem megy!
Persze megjelenik Natalie is, aki amúgy kurva jófej, hogy azonnal rohan Camryn után. Azután, hogy úgy elhordta Camrynt minden ribancnak (miközben szerintem ő nagyobb ribanc volt), ezzel azért kicsit kompenzálta a dolgot, bár nekem ő végig elég semleges volt.
Öt csillagból nagyjából hármat adnék a könyvre, mert - mint mondtam - több mint a fele tetszett, és izgis volt. Csak aztán túl hosszúra lett húzva, és már nem bírtam elviselni Camryn meg Andrew kalandozását. Egy kicsit túl sok lett már belőlük a végére, és hát őszintén szólva, egyáltalán nem illettek Andrew-hoz azok a hatalmas, klisés szövegek a szerelemről, meg mit tudom én. Persze, lehet tőle olvadozni, de...
Azzal a - számomra - jó hírrel jöttem, hogy tegnap este hazaérkeztem Balatonföldvárról :) Nem azért jó hír, mert nem éreztem volna jól magam az új munkahelyemen, szimplán csak úgy gondolom, mindenki szeret hazatérni, a saját ágyában aludni és a saját kávéját inni. Bevallom, soha ennyire nem örültem még a szülővárosomnak és a nyíregyházi TESCO-nak, mint tegnap este. Persze, nyilván nem a világ végére mentem, és egyébként is csak 8 nap volt, de azért mégiscsak... :) Azt viszont mindenképp hozzá kell tennem, hogy nagyon bejön a szállodásdi, és hogy 20-a körül visszamegyek - de az még odébb van.
A mai napom úgy alakult, hogy nem mentem iskolába, mert teljesen kizártnak tartottam, hogy fel bírjak kelni reggel 5.40-kor (ahogy azt tegnap este kifejtettem Anyukámnak: "ha holnap iskolába mennék... nem mennék"). És ha már megemlítettem Anyut, akkor azt is hozzáfűzném, hogy BOLDOG SZÜLINAPOT, ANYU! :)♥
Szóval mára rengeteg mindent beterveztem: pakolás, ruhamosás, tanulás... ééés szeretném végre írni a Pengét is. Már az is állatira hiányzik, úgyhogy mindenképp szeretnék még a mai nap folyamán időt szakítani rá.
Na, és ha nem bánjátok, egy kicsit beszámolnék az elmúlt 8 napomról... Egész héten tervezgettem, hogy egy bejegyzést majd ennek szentelek, mert nem szeretném, hogy írásos bizonyíték nélkül a múltba vesszen ez az egy hét.
A bejegyzés címe akkor született meg, amikor egyik este a Főnököm a "3 napos kiscsibéjének" nevezett - pedig már csütörtök volt :))
De a lényeg... Egy kicsit féltem az új helytől. Nem is a munkától, hanem attól, hogy milyenek lesznek a munkatársak. Szerencsére viszont hamar kiderült, hogy mindenki nagyon kedves és rendes és vicces és segítőkész és imádnivaló, így hamar otthonosan tudtam érezni magam a szállodában. (Na, már most eleve ott laktam és ott is fogok lakni egész nyáron :D)
A munkaterületem egyébként a recepció. Egy ideje már arról ábrándozom, hogy egy nap recepciós leszek, tekintve, hogy idegenforgalmi suliba járok (nem véletlenül), és most épp elszalasztok egy szállodadolgozatot :$:D Azt el kell mondanom, hogy az, amit egy ilyen suliban megtanítanak arról, hogy mi egy recepciós feladata, az csak egy kis hivatalos humbuk szöveg, ami csupán árnyalja mindazt, amit valóban csinálnunk kell. Azon felül, hogy szobákat értékesítünk, fogadjuk a vendéget, szeretjük a vendéget, számlát állítunk ki, és a közös fiókba csúsztatjuk a borravalót, rengeteg más dologra oda kell figyelnünk - de ebbe nem mennék bele, csak maradjunk annyiban, hogy veszettül fárasztó hét napból hetet dolgozni, de imádom!
Egy ilyen helyen az ember természetesen rengeteg mindennek szem- és fültanúja, már csak vegyük eleve azt, hogy 50-60 vendéggel találkoztam a 7 nap alatt, akiknek napi 24 órában ki kellett elégíteni az igényeiket (persze, én magam nem vagyok egy nonstop szolgálat, néha aludtam is :)). Szóval hallottam ezt-azt, amiken jókat nevettem. Például egyik délután épp szedtem befelé az udvarról a poharakat, amikor egy nagyon aranyos, idősebb hölgy felkiáltott, hogy "hát azért vagyunk itt, hogy zavarjuk egymást!" Ez a kijelentés nálam egész héten vitte a prímet, de azért a kedvenc beszélgetésem a következő volt:
Egy úr megkért, hogy nézzem meg neki, mikor megy Budapestre vonat. Talán fölösleges volt feltennem a következő kérdést, de automatikusan megkérdeztem: "A Délibe?"
Kedves úr: "Az mindegy, de a Délibe."
Ilyenkor mit is csináljon az ember? Odafordultam a számítógéphez, és mosolyogva beírtam, hogy elvira.hu :))
Nem nagyon akarom szaporítani a szót, már így is írtam egy kisregényt, de azért azt még hadd mondjam el, mennyire szerencsésnek érzem magam, hogy olyan csodás helyen kötöttem ki, mint Balatonföldvár, és hogy olyan fantasztikus emberek között dolgozhatok, mint a Hotel Del Porto csapata :) Az első fenomenális érzés az volt, amikor aláírhattam egy levelet azzal, hogy "Elizabet Kis, Hotel Del Porto, Receptionist" :) A második pedig, amikor megkaptam életem első fizetését...
Bocsánat a hosszú bejegyzésért, de aki elolvasta, annak mélységesen köszönöm! :) Ha a blogon nem is, de a Facebook oldalamon mindenképp fogok jelentkezni, mégpedig hamarosan, úgyhogy legyetek résen! :)
Sziasztok!^^ Nos, egy kis információt szeretnék Nektek adni a közeli jövővel - úgy nagyjából az elkövetkezendő 3-4 hónappal - kapcsolatban...
Holnap délelőtt indulok Balatonföldvárra, egy hétig dolgozni fogok egy szállodában, aztán 1-jén vagy 2-án hazajövök - még nem tudom pontosan, melyik napon. (A Ti szemszögetekből lényegtelen is :D) Ezután itthon leszek az iskola végéig (június 13.), majd iskola után maradok még pár napot, talán egy egész hetet, és utána utazom vissza Földvárra.
Na, most ez csak annyit jelent, hogy halványlila gőzöm sincs, hogy fog alakulni a szabadidőm. Nagyon remélem és bízom benne, hogy lesz azért majd időm írni - de ami azt illeti, elég jól állok a Pengével, talán a következő 3-4 hétben, amit még itthon fogok tölteni, be is tudom fejezni. (Ezt persze nem ígérem, szó sincs róla! :D) Mindenesetre az nem opció, hogy emiatt (megint) elhanyagolom az írást, a blogot és Titeket.
Szóval nagyjából ennyit szerettem volna. A mai napon - két bőröndpakolás között - írom tovább a 13. fejezetet, és ha befejezem, természetesen postolok majd részletet a Facebook oldalamra, ha pedig nem fejezem be, akkor a 2. fejezetből kaptok részletet :)
Sziasztok! Ezt a bejegyzést szeretném arra "áldozni", hogy elárulhassak Nektek ezt-azt a Pengéről - és közben nem szándékom eltitkolni azt sem, hogy ezzel az érdeklődéseteket is szeretném valamelyest felkelteni.
Nemrég postoltam egy Esti Kornél számot (igen, ők az együttes, nem pedig a novella/novellák) a facebookos írói profilomon - és most szeretném megosztani Veletek, miért épp az Esti Kornél, mert bizony, azon kívül, hogy ők a legkedvencebb magyar bandám, a Rejtett pengéhez is lesz némi közük.
Sokat gondolkodtam, mivel dobhatnám fel a történetet. Mindenképp szerettem volna idézeteket tűzdelni a fejezetek elejére, de nem akartam sablonos lenni. Nem akartam csakúgy ilyen-olyan idézeteket kikeresgetni és bemásolni.
Tehát, mint azt már említettem, nagyon szeretem az Esti Kornélt, rengeteget hallgatom őket, szerintem fantasztikus zenekar. Nemcsak a zenéjükben, de a dalszövegeikben is rendkívül egyediek, szerintem bárki magára talál bennük. Szóval egyik este, ahogy hallgattam őket, eszembe jutott a Penge, és rájöttem, hogy hé, ezek a szövegek állatira illenének a történethez! Féltem, hogy esetleg ide-oda mégsem fogok megfelelő idézetet találni a dalokból, de eddig nem kellett csalódnom, és ígérem, tényleg nagyon passzolnak! ;)
A Facebook profilomon említettem, hogy a 11. fejezetet írom jelenleg, és alatta postoltam a Dolce Vita hintalovát. Ennek oka, hogy ebből a számból idézek a 11. fejezet elején, és akkor meg is osztanám Veletek így ízelítőként a konkrét idézetet, és azt is, hogy hogyan néz ki pontosan a dolog (a #2 azt jelenti, hogy másodjára idézek ugyanabból a dalból):
„Suhan a fák alatt,
Szökik az öntudat,
Üvölt a sziréna.”
Esti Kornél: Dolce Vita
hintalova #2
Remélem, azért kicsit az Esti Kornél iránt is felkeltettem az érdeklődéseteket - feltéve, hogy nem mindenki ismeri MÉG őket.
Ha egy szép napon esetleg kiadatásra kerülne a Penge, reménykedem, hogy nem lenne ellenükre, hogy felhasználom a művészetüket :)
A történet menete és lényege valójában ugyanúgy maradt (ez leginkább azoknak szól, akik régen olvasták a Pengét), csak megtoldottam egy-két jelenettel, amik szerintem izgalmasabbá teszik, és Livia is kicsit beszédesebb lett :)
És mindenképp szeretném megemlíteni BabyAngel nevét, aki továbbra is sokat segít nekem. Hűséges olvasóm, biztatóm, bétázóm - és természetesen kritikusom is, ha arra van szükség. Egyszóval köszönöm, Angel, hogy számíthatok Rád, és hogy folyamatosan támogatsz! ♥
A jövőben még, azt hiszem, lehet példa ilyen bejegyzésekre - és természetesen másfélékre is -, úgyhogy jelentkezem még! Azért abból sem csinálnék titkot, hogy majd a történetet is elkezdeném felpakolgatni, ha már olyan állapotban lesz...
Nos, úgy érzem, némi magyarázattal tartozom. Nem vagyok olyan ismeretlen számotokra, csak írói nevet váltottam. Mindeddig Liz Smallként ismerhettetek - igaz, egy ideje eltűntem. Ennek a kihagyásnak többnyire olyan okai vannak, mint az időhiány, fáradtság stb...
Hogy miért változtattam nevet? Talán hülyén fog hangzani, de ez a helyzet: nem éreztem már magaménak azt a régi nevet. Az a név már nem én vagyok. Másra vágytam, ennyire egyszerű. És ez talán még furábban hangzik, de nem tudtam már Liz Smallként írni (vagy inkább megosztani nem voltam képes az irományaimat ezen a néven).
Lizzie Minor sokkal inkább én vagyok! Ez a név valahogy játékosabb, nem olyan komoly, és talán nem mindenki gondolja így, de szerintem hangzatosabb. Egyszerűen jobban illik hozzám - és nemcsak én hiszem így! Úgyhogy mostantól így leszek ismert. (Azaz, hogy senki nem mondta, hogy ismert vagyok, de így fogtok megtalálni :D)
Nem akarom túl hosszúra húzni az első bejegyzésemet, szóval igyekszem minél tömörebben, lényegre törően elmondani, amit szeretnék...
Régebben írtam egy történetet, a Rejtett pengét. Volt egy blogom is, ahová felpakoltam a fejezeteket, és néhány hűséges olvasóm is akadt, akik szerették a Pengét, meg ilyesmi. De sajnos abbahagytam, nem írtam tovább (időhiány). Viszont valamilyen indíttatásból néhány hete elkezdtem - elölről - megírni az egészet, és az a nagy helyzet, hogy állati jól haladok vele. Sőt, már az egész sztori a fejemben van, és amikor csak tehetem, írok. Előfordul, hogy hajnalokig nem alszok, mert tele van a fejem Liv történetével :)
Szóval szeretném most tényleg komolyan csinálni. Szeretnék minél több olvasót szerezni (lehet, hogy ez kicsit csúnyán hangzik), és ha egyszer mód lenne rá, kiadatni a Pengét. Nagyon szeretem ezt a történetet, nem akarom, hogy a "kukába vesszen", ezért ha más nem, legalább egy blogra felpakolgatnám a fejezeteket, hogyha végül könyv formájában nem is, de valahogy elérhető legyen a számotokra.
Készítettem egy új Facebook oldalt is, ahol most főként a Pengével szeretnék foglalkozni (igen, kicsit reklámozni akarom a történetet és magamat is). A képre kattintva elérhetitek az oldalt:
Röviden nagyjából ennyit szerettem volna így elöljáróban elmondani. Igyekszem majd minél gyakrabban postolni, bár bevallom, a suli mellett nehéz időt szakítanom az írásra - és a nyári szabadidőm is kérdéses. Mindenesetre - ahogy azt a blog jobb oldalán is olvashatjátok - szeretnék minél több mindenről írni itt, nem feltétlenül csak a Pengéről. Valahol nekem is ki kell bontakoznom... :)
