"Lehetne sötét. Nagyon sötét. Lehetnék egyedül. Feküdhetnék az
ágyon a sötétben, és hallgathatnék valami szívfájdalmas gitárszólót. Így
maradhatnék órákig, napokig. Csak egyedül, csak én, csak a sötét, csak a négy
fal. Nem kell egyetlen hang sem, a világos. Ne kopogj, ne hívj – nem, mintha
megtennéd. Ne kérdezd, mert nem értem, mert nem tudom elmondani. Csak érzem.
Hogy szar. Pedig még csak belém sem karmol, nem szakít szét, nem akar előtörni,
csak őrlődik. Csak őrlődöm, csak vagyok, csak megyek és jövök, pedig néha csak
maradnék, nem gondolkodnék. Kiüríteném a fejemet, a testemet: magamat. Kipakolnám
az egészet, mint egy ruhásszekrényt. Csak akkor jó, ha elalszom, ha csukva van
a szemem, ha nem is álmodom. Nem fáj. Így rosszabb. Ha fájna, talán érteném. Ha
széttépne, ha karmolna, ha elég hangos volna. De csöndben van. Elbújik, aztán
kikacsintgat. Falatozgat, kóstolgat, de nem lakik jól. Elég."
Ebben a bejegyzésben ismét egy személyes élményemet szeretném Veletek megosztani.
Régi vágyam volt már egy tetoválás - mégpedig egy kereszt a bal csuklómra. Nagyjából 3 éve kitartottam már emellett az elhatározás mellett, és most, hogy lett egy kis pénzem a balatoni melóból, úgy gondoltam, épp ideje, hogy megcsináltassam.
Múlt hétfőn elmentem egy tetováló stúdióba, és végül szeptember 8-ára, délután 5 órára kaptam időpontot. Úgyhogy tegnap megcsináltattam. Rajtam van. És csodálatos. Nagyon akartam már, hogy meglegyen, de igazából csak akkor jöttem rá, milyen sokat jelent nekem, amikor felfeküdtem a székre a mintával a csuklómon, és a tetkós srác megkérdezte, hogy "mehet?". Előtte valójában egy percig sem izgultam, de abban a pillanatban elkezdett gyorsabban verni a szívem, és azt éreztem, hogy most valami különleges következik. Olyan volt, mintha egy fellépésre készültem volna, vagy nem is tudom, hogyan magyarázhatnám el. A lényeg így is, úgy is ugyanaz: nem gondoltam, hogy tényleg ilyen fontos volt nekem ez a tetoválás. Érdekes belegondolni, hogy ez egy életen át rajtam lesz, és nem tudom, lesz-e belőle bármiféle hátrányom, kapok-e majd negatív megjegyzéseket (elvégre mégiscsak egy kereszt fejjel lefelé a bal csuklómon, és nem, nem vagyok sátánista), de őszintén szólva egyáltalán nem érdekel. Magamnak csináltattam, nem másnak. Nekem sokat jelent, és talán hülyén hangozhat, de teljesnek érzem magam tőle.
Azt nem mondom, hogy nem fájt. Igazából sokkal jobban fáj, ha nézed is, ahogy csinálják. Ha belegondolunk, azért elég durva dolog, hogy egy tűvel és egy kis tintával örökre beléd vésnek valamit. Mindenesetre egy percig sem bánom, és nem hiszem, hogy valaha fogom. Ha őszinte akarok lenni, már a következőt tervezem :)
Hogy miért épp egy kereszt, és miért épp a bal csuklómon? Röviden: amikor már nincs kiben vagy miben hinni, de azért még szükséged van egy kis reményre, akkor előbb-utóbb úgyis belekapaszkodsz valamibe, és ha megtalálod azt az utolsó fénysugarat, örökre hálás leszel neki...
Ezért nem fogom sosem megbánni ezt a tetoválást.
ui.: ha már a tetkóknál tartunk, kötelességemnek érzem, hogy mutassak Nektek egy csodás kis zenét. Szerintem ritka szép alkotás mind maga a zene, mind a dalszöveg...
