Most, hogy a Facebookon megint elkezdett terjedni egy kihívás - oszd-meg-a-kedvenc-magyar-versedet kihívás -, gondoltam, én itt megosztom Veletek egy saját versemet. Tavaly októberben írtam, és bár nem igazán találom a helyem a rímek világában, néha-néha sikerül valami érdemlegeset összehoznom. Tudjátok, nem vagyok a vidám témák királynője, de azért remélem, tetszeni fog :)
"A zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér."
Claude Achille Debussy
Imádom a zenét. Mindenki imádja a zenét. Nem kell sablonos közhelyeket írnom a zenéről, hallottunk és olvastunk már róla eleget. Egy történetet is sokkal egyszerűbb megírni, ha a sok ötleten és elképzelésen túl van még valami a háttérben, ami segít. Itt kerül ismét szóba a zene.
Szeretném megmutatni, milyen zenekarok és dalok segítik/segítették az én munkámat a Penge megírásában...
Ludovico Einaudi zenéi szinte bármilyen helyzethez tökéletesek, így, hogyha ki akarom kapcsolni az agyamat és csak az írásra koncentrálni, mindig benyomok tőle valamit - de természetesen akadnak személyes kedvencek, és olyanok, amik kifejezetten illenek a Penge egy-egy jelenetéhez, hangulatához.
Gyakran ihlet meg egy dalszöveg, bár az ének néha eltereli a figyelmem az írásról, így inkább hallgatom az Einaudihoz hasonló zeneszerzők zenéit, de nyilván előfordul, hogy szükségem van az ihletre; valami keményebbre, valami dühösebbre, zúzósabbra. Az ilyen pillanatokhoz tökéletes a Papa Roach, a The Pretty Reckless, Marilyn Manson, a Nirvana, a Slipknot, a The Civil Wars, és néhány olyan előadó, akinek a zenéje csak hirtelen megfogott, mert tökéletesen passzol a történethez.
A Papa RoachTightrope című száma valami eszméletlenül illik Livhez és az életéhez.
A The Fire című számuk tökéletesen leírja Liv küzdelmét Sam iránti érzéseiről.
A The Pretty Reckless akár Liv kedvenc bandája is lehetne. Taylor Momsen talán látványosabban lázad, mint Liv, de azért úgy gondolom, elég jó barátnők lennének, nem beszélve a TPR dalszövegeiről és a stílusukról...
A Slipknot őrjöngő zenéje bármikor képes lenyugtatni, ha haragszom a világra - Livvel is ez a helyzet.
A 16. fejezetben megemlítem a Nirvana In Bloom és Smells Like Teen Spirit című számát, de mindenképp ideillik a Lithium és a Rape Me is.
És hogyan is hagyhatnám ki Mansont a körből? Az egyik kedvenc interjúrészletem, amikor megkérdezték tőle, kiket/miket igyekszik elkerülni, és a válasza az volt, hogy "az embereket". Amellett, hogy eszméletlenül király dalszövegei vannak, be kell látnunk, hatalmas igazságokat vall meg bennük - olyan igazságokat, amikben Liv is hisz, és ami szerint ő maga is él.
A The Civil Wars zenéje inkább a történet végének megírásában segít sokat - azt még persze, nem árulom el, miért :)
És néhány egyéb dal, amit szintén gyakran hallgatok írás közben:
A karom tele van kék-zöld foltokkal, háromszor taposták meg a bal bokámat (és harmadjára tényleg azt éreztem, hogy el is törik), leöntöttek valami nagyon spéci pálinkával, amitől egész végig bűzlött a hajam, belefolyt a szemembe, és csípte a szám szélét; egyébként pedig még mindig fel van dagadva mindkét térdem, fájnak a lábaim az ugrálástól, a torkom az üvöltéstől és a nyakam a hadbangeléstől - de a tegnap este egyszerűen mindent megért!
Eddig csak a helyi bandák meg az Alvin koncertjein volt szerencsém csápolni, így tulajdonképpen még most sem bírom felfogni, hogy tegnap élőben láttam és hallottam a Papa Roach-ot. Előttük a Tankcsapda lépett színpadra, akik épp akkor kezdtek, amikor mi nagy nehezen beverekedtük magunkat a kapun, és megkaparintottuk a karszalagokat, majd beálltunk egy nem is olyan hosszú sorba sör reményében. Mindebben az volt a legkirályabb, hogy ez alatt a nagyjából harminc perc alatt több emberrel elegyedtem szóba, mint Földváron összesen két hónap alatt (ha a szálloda vendégeit nem vesszük figyelembe).
Jó volt a Tankcsapda is. Állati jó érzés, amikor sörrel és cigivel a kezedben (mert ez egyszerűen nem maradhatott el a rock 'n' roll mellől) állsz egy bazi nagy, ordítozó, csápoló tömegben, miközben szíven üt a basszus, és akkor épp sehol máshol nem szeretnél lenni, csak ott.
Mondjuk, az csak később jutott eszembe, hogy a sör igencsak megmozgatja a hólyagomat, és hiába ígérgettem és mondogattam, hogy kibírom a Papa Roach végéig (fél 9-től éjfélig), a Tankcsapda felénél feladtam, és kibotorkáltunk a tömegből - pedig a Papa Roach-ra nagyon előre akartam verekedni magam.
Miután vége lett a Tankcsapdának, és elindultak az emberek a mobilvécék felé (leszámítva a hűséges Papa Roach fanokat), mi is elindultunk, hogy minél előrébb jussunk, amiben szerencsére egy-két jófej srác segítségünkre volt. Nem álltunk legelöl, de azért elég rohadt jó helyen voltunk.
Fél tizenegyre volt kiírva a tűzijáték és a Papa Roach is - természetesen egyik sem kezdődött időben -, és már állatira be volt zsongva mindenki. Aztán csak elkezdődött a tűzijáték, de valahogy nem érintett meg, képtelen voltam levenni a szemem a színpadról, a legkisebb villanásról sem akartam lemaradni, az elejétől fogva látni akartam az egészet.
Kipakolták a dobszerkót azzal a bizonyos PR lógóval (esküszöm, hogy még a lábdob is másként szólt), majd egyszer csak megjelent a The Connection borítója a háttérben, aztán Jerry - ó, igen, Jerry! -, és jött Jacoby, és lekáromkodta a csillagokat az égről, aztán felcsendült az Infest, és ESZMÉLETLEN volt az egész. Mondjuk, nem értem, mit csináltak legalább negyed órán keresztül a hangtechnikusok, mert azt hozzá kell tennem, hogy a hangzás egyáltalán nem volt tökéletes, mindenesetre ez igazából se a P Roach, se a közönség, se az én kedvemet nem szegte különösebben, hisz így is állati volt - de azért mégiscsak más lett volna egy fasza hangbeállítással.
Először lenyomtak néhány old school számot ("do you want some old school shit, hah?"), a Between Angels and Insects-et, a Tightrope-ot (véleményem szerint az egyik legjobb fogás volt, élőben még királyabb, mint egyébként), aztán (a sorrendre már nem emlékszem) a Burn egyszerűen hatalmas volt, ahogy Jacobyval együtt ordítottuk a levegőbe, hogy "I wanna watch you BURN... BURN... BURN, I wanna watch you buuuuuuurn". Legnagyobb örömömre játszották a Kick In The Teeth-et is, pedig azt hittem, hogy ennél jobb már nem lehet, és mégis! Ami pedig természetesen nem maradhat el egy Papa Roach koncerten: a To Be Loved, a Scars, a Forever, a Getting Away With Murder és a Last Resort. Hihetetlen, micsoda őrület volt! Nemcsak a zene, nemcsak a srácok, hanem az, ahogy mindenki más is megőrült a zenéjüktől, tőlük. A The Connectionről a Still Swingin' és a Where Did The Angels Go hangzott el. A Still Swingin' valami hihetetlenül hajtépős és ordibálós és hadbangelős volt.
Jacoby kurva jófej volt, a szerencsés első sorban csápolók meg is simogathatták, mikor lejött a színpadról, és egyszerűen imádtam azt az intenzitást, amivel a színpadra érkezett és amivel végigbulizta a koncertet. "You are fucking amazing people!"
Bár a koncert végére egy kicsit hátrébb keveredtünk, mivel a pogó senkit sem kímélt, aztán nem akartam elhinni, amikor éjfél előtt pár perccel vége lett. Annyira nagyon akartam még őket!
Viszont láttuk a turnébuszukat. Amikor a vonatot vártuk, ők akkor kanyarodtak ki egy bazi nagy, utánfutós, fekete, kivilágított busszal. Rohadt menő volt!
Ma dolgozom utoljára, holnap hazautazom. Egy kicsit fáj is a szívem, meg boldog is vagyok, hogy ilyen és ehhez hasonló élményekkel térek haza a Balatonról :) Köszönöm, Papa Roach, köszönöm, Balaton, kösz, főnök!
Folyt. köv.!
u.i.: egyébként a részeg, fesztiválozó fiúk miért érzik úgy, hogy mindenképp bele kell gázolniuk egy bokorba, és addig esni-bukdácsolni, míg át nem verekszik magukat rajta, majd ezt eljátsszák visszafelé is?
Ez a blogbejegyzés csak azért születik meg ilyen késői órán - meg úgy egyáltalán -, mert hamarabb nem volt időm megírni, illetve azért, hogy ne az ismerőseim idegein táncoljak Facebookon így éjfél tájékán, és FŐLEG azért, mert holnap ilyenkor már javában Zamárdiban fogok csápolni PAPA ROACH koncerten.
Kb. egy hónapja értesültünk főrecepciós kolléganőmmel erről a bizonyos Zamárdiban megszervezett Strand Fesztiválról, és arról, hogy az első estén a Tankcsapdát követően színpadra lép Jacoby Shaddix zenekara is. Nem sokat gondolkodtunk a dolgon, miszerint elmenjünk-e, vagy sem - nagyjából így nézett ki a beszélgetésünk:
Zoí: "22-én játszik a Papa Roach a Nagyon Zenén. Elmegyünk?"
Lizi: "Hát már hogy a viharba ne mennénk el?!"
Aztán tegnap (2 nappal a koncert előtt) sikerült beszereznünk a jegyeket, és hihetetlen, de tényleg Papa Roach koncertre megyek!!
Nem akarok 12 éves One Direction fangirlbe átmenni, és nem is igazán arról van szó, hogy halálosan szerelmes vagyok Jacoby Shaddixbe, és sötétlilára festett szemmel ordítom, hogy "don't give a fuck if I cut my arm bleeding", miközben a szobám a létező összes eddig megjelent Papa Roach poszterrel van kiplakátolva...
Inkább arról van szó, hogy szörnyen tisztelem őket azért, amit csinálnak; hogy hihetetlenül hálás vagyok a zenéjükért - és természetesen arról, hogy egy kicseszett jó rockbandáról beszélünk!
Amikor rájuk - vagy inkább a zenéjükre - találtam, épp egy kurva nehéz korszakon mentem keresztül, és ők voltak az egyik olyan banda, akik rengeteget segítettek nekem a zenéjükkel, a dalszövegeikkel. Ezt valószínűleg nem mindenki érti, mindenesetre én valóban és szó szerint hálás vagyok nekik, és ha holnap módom nyílna rá, ezt meg is köszönném az egész zenekarnak - de főleg Jacobynak.
Mindenesetre tényleg reális keretek között gondolkodom, és csak attól vagyok felspannolva, hogy élőben láthatom, hallhatom őket, és hogy jobb nyárzárást ki sem találhattam volna - mivel pénteken hazautazom a Balatonról.
Nem mellesleg ma munka után felnéztem a Twitteremre, és hoppá, kik kedvencelték az egyik tweetemet...?
BIZONY! Hát persze, hogy még izgatottabb vagyok!
Valószínűleg jövök majd egy koncert utáni bejegyzéssel is, mert egészen biztosan nem bírom majd magamban tartani a holnap este eseményeit.
"Elfelejthetnénk az egészet. Csináljunk úgy, mintha ez lenne az
első pillanat. Mondjuk el máshogy, találjuk ki, hazudj nekem, forgassuk fel a
világot – mindegy, csak szép legyen. Nem kell, hogy halljam; elég, ha érzem.
Tedd ide a kezed – ide, ahol a szívem dobban. Markolj belém, ránts magaddal,
tarts erősen. Nem kell örökre így maradnunk, de még egy kicsit bírd ki. Csak
addig bírd, ameddig én már elviselem. Így kellene most lennie.
Összegabalyodnánk, és talán elfújna minket a szél. Olyanok volnánk, mint a fűszálak,
de ez most valami egészen más. Ez most olyan, mint a köd. Érzékelem, de nem
foghatom meg, nem kapaszkodhatok belé: szétfoszlik. Aztán megint leszáll, pedig
nem számítok rá, és nem is szeretném. Megszokom, majd eltűnik – akárcsak te.
Még emlékszem rá, mert nyirkos tőle a bőröm, de nem biztos, hogy vágyom rá.
Megint. Nekem jobban kell a napsütés, ahogy körbeölel és felmelegít. Nekem az
kell, hogy együtt ragyogjunk, hogy hangos legyen, hogy magasra szárnyaljon,
hogy érezzem. Érezzem, hogy édes, hogy rózsaszín, és még ha megsavanyodik,
akkor is kelljek. Nem akarom, hogy eldobj; azt akarom, hogy égjen, hogy
lángoljon, hogy a füstje minél messzebbre szálljon. Nem kell, hogy a világ
tudja; elég, ha én tudom, ha te érzed, ha átölelsz. De ha ködnek kell lenned,
hát maradj köd, csak legyél távol. Hagyd itt nekem a szivárványt – engedd, hogy
elmúljon."
"Most jó lesz itt is – itt, ezen a zöldre festett padon. Csak ülj
le csöndesen, és mesélj. Elmondhatod, hol jártál, és azt is, hogy mit
csináltál. Tudni akarom, hogy érzel. Éppen most, ebben a pillanatban. Nem
hiányzol, csak hallani akarom a hangodat, emlékezni akarok, milyen volt
először. Nézni akarom, ahogy a szél megborzolja a hajadat, és el akarom
képzelni, vissza akarok menni az időben, amikor ujjaim a hajadban játszottak,
és te durcásan ellökted a kezemet. Nem biztos, hogy odafigyelek arra, amit most
mondasz, inkább csak felidézem magamban, ahogy együtt nevettünk. Sok mindent
kérdezhetnék, de nem akarom tudni. Mert vannak a könyvek, melyeknek nincs
folytatásuk. Egyetlen kötet – egyetlen vég. Téged is becsuktalak, pontosan így.
Becsúsztattalak a polcomra, a többi könyv közé, a többi név mellé. Most
elővettelek egy rövid időre, és talán később – sokkal később – ismét
elolvaslak. Talán csak beléd lapozok. De a neved mindig ott hever majd. Lehet,
hogy kicsit megfakul, ahogy az eső is elfakítja most az arcodat, pedig úgy
szeretném még egyszer látni. Nem alakítanálak át, nem színeznélek át, nem
akarlak másmilyennek. Talán még utoljára veszekedhetnénk egyet. Most utoljára
elképzelem, ahogy a kezünk összesimul, és érzem, hogy milyen tökéletes volt.
Tökéletes voltál, így akarlak."
