"Nekem a Balaton a Riviéra..."

Na, jó, nem mondom, hogy halálosan szerelmes vagyok a Balatonba - a szívem még mindig jobban visszahúz Szardíniára, mint a Balcsira -, de azért nem állíthatom, hogy nem nyűgözött le minden nap, vagy hogy nincsenek pillanatok, amikor nagyon is visszamennék. Vannak. 

Már eleve megvan bennem ez a furcsa (?) dolog, hogy hatalmas vonzalmat érzek a vizek iránt - bár egy halastótól nem fogok hátast dobni, de lehetetlen szerelmese vagyok a tengereknek, a tengerpartoknak, még ha eddig csak egyetlen egyszer akadt alkalmam, hogy lássam a Földközi-tengert. De még előttem az élet, és rengeteg víz van még a világon... :)

A lényeg. Hogy mitől kerültem nosztalgikus hangulatba ezen a félig napsütötte szombat reggelen? Csináltam egy nagy bögre kávét. Szeretem a kávét, kell a kávé, nem bírok nélküle létezni. Egy egyszerű őrölt-kávét-beletöltős kávéfőzőnk van, amit alapjáraton nagyon szeretek. 

No, de eszembe jutott, milyen eszméletlen finom, csodálatos kávékat, kapucsínókat csináltunk a szállodában, ahol a nyáron dolgoztam, amikor a főnök épp házon kívül volt :) És egyszeriben most nagyon vágyni kezdtem egy olyan igazi, marha drága csodakávéfőzőre. Vagy kiülhetnék a parton a Marina teraszára egy csésze hosszú kávéval meg a hozzá kapott aprósütivel a kedvenc szobatársnőmmel a délutáni műszakom előtt - vagy akár egy jó könyvvel. 

Ezek az apró dolgok tényleg hiányoznak. Amikor épp nem melóztam, olyan gondtalannak tűnt minden, és szinte nevetségesnek hatottak az olyan dolgok, mint a suli vagy a reggeli tömegközlekedés. Néha hiányzott az itthonlét, az itteni ismerősök, mégis élveztem az új emberek társaságát, az önállóságot, azt, hogy a munkahelyemen kívül senki nem mondta meg, mit és hogyan csináljak - bár nem panaszkodom, a munkahelyem és a munkám is elég korrekt volt. 

Szóval tényleg: nagyon innék most egy igazi, jó kávét a Balaton partján :) 

#4 Ne kérdezd!

"Lehetne sötét. Nagyon sötét. Lehetnék egyedül. Feküdhetnék az ágyon a sötétben, és hallgathatnék valami szívfájdalmas gitárszólót. Így maradhatnék órákig, napokig. Csak egyedül, csak én, csak a sötét, csak a négy fal. Nem kell egyetlen hang sem, a világos. Ne kopogj, ne hívj – nem, mintha megtennéd. Ne kérdezd, mert nem értem, mert nem tudom elmondani. Csak érzem. Hogy szar. Pedig még csak belém sem karmol, nem szakít szét, nem akar előtörni, csak őrlődik. Csak őrlődöm, csak vagyok, csak megyek és jövök, pedig néha csak maradnék, nem gondolkodnék. Kiüríteném a fejemet, a testemet: magamat. Kipakolnám az egészet, mint egy ruhásszekrényt. Csak akkor jó, ha elalszom, ha csukva van a szemem, ha nem is álmodom. Nem fáj. Így rosszabb. Ha fájna, talán érteném. Ha széttépne, ha karmolna, ha elég hangos volna. De csöndben van. Elbújik, aztán kikacsintgat. Falatozgat, kóstolgat, de nem lakik jól. Elég."   

Cross tattoo...

Halihó! 

Ebben a bejegyzésben ismét egy személyes élményemet szeretném Veletek megosztani. 

Régi vágyam volt már egy tetoválás - mégpedig egy kereszt a bal csuklómra. Nagyjából 3 éve kitartottam már emellett az elhatározás mellett, és most, hogy lett egy kis pénzem a balatoni melóból, úgy gondoltam, épp ideje, hogy megcsináltassam. 

Múlt hétfőn elmentem egy tetováló stúdióba, és végül szeptember 8-ára, délután 5 órára kaptam időpontot. Úgyhogy tegnap megcsináltattam. Rajtam van. És csodálatos. Nagyon akartam már, hogy meglegyen, de igazából csak akkor jöttem rá, milyen sokat jelent nekem, amikor felfeküdtem a székre a mintával a csuklómon, és a tetkós srác megkérdezte, hogy "mehet?". Előtte valójában egy percig sem izgultam, de abban a pillanatban elkezdett gyorsabban verni a szívem, és azt éreztem, hogy most valami különleges következik. Olyan volt, mintha egy fellépésre készültem volna, vagy nem is tudom, hogyan magyarázhatnám el. A lényeg így is, úgy is ugyanaz: nem gondoltam, hogy tényleg ilyen fontos volt nekem ez a tetoválás. Érdekes belegondolni, hogy ez egy életen át rajtam lesz, és nem tudom, lesz-e belőle bármiféle hátrányom, kapok-e majd negatív megjegyzéseket (elvégre mégiscsak egy kereszt fejjel lefelé a bal csuklómon, és nem, nem vagyok sátánista), de őszintén szólva egyáltalán nem érdekel. Magamnak csináltattam, nem másnak. Nekem sokat jelent, és talán hülyén hangozhat, de teljesnek érzem magam tőle. 

Azt nem mondom, hogy nem fájt. Igazából sokkal jobban fáj, ha nézed is, ahogy csinálják. Ha belegondolunk, azért elég durva dolog, hogy egy tűvel és egy kis tintával örökre beléd vésnek valamit. Mindenesetre egy percig sem bánom, és nem hiszem, hogy valaha fogom. Ha őszinte akarok lenni, már a következőt tervezem :) 

Hogy miért épp egy kereszt, és miért épp a bal csuklómon? Röviden: amikor már nincs kiben vagy miben hinni, de azért még szükséged van egy kis reményre, akkor előbb-utóbb úgyis belekapaszkodsz valamibe, és ha megtalálod azt az utolsó fénysugarat, örökre hálás leszel neki...

Ezért nem fogom sosem megbánni ezt a tetoválást.

ui.: ha már a tetkóknál tartunk, kötelességemnek érzem, hogy mutassak Nektek egy csodás kis zenét. Szerintem ritka szép alkotás mind maga a zene, mind a dalszöveg...

"Some maybe from showing up,

Others are from growing up,

Sometimes I was so messed up,

And didn't have a clue..."

Tudod...

Sziasztok! 

Most, hogy a Facebookon megint elkezdett terjedni egy kihívás - oszd-meg-a-kedvenc-magyar-versedet kihívás -, gondoltam, én itt megosztom Veletek egy saját versemet. Tavaly októberben írtam, és bár nem igazán találom a helyem a rímek világában, néha-néha sikerül valami érdemlegeset összehoznom. Tudjátok, nem vagyok a vidám témák királynője, de azért remélem, tetszeni fog :)

Tudod....

Tudod, milyen érzés lent lenni?

A bal csuklódon kést fenni?

Tudod, milyen érzés a fájdalom?

Vért érezni a szájadon?

Én voltam ott, ahol más nem járt,

Vérző húst fogtam zsebkendőn át.

Én éreztem, amit más nem érzett,

Éreztem, ahogy a világom elvérzett.

De tudod, milyen érzés nem megszólalni?

A legnagyobb sikoly közben elhallgatni?

És tudod, milyen érzés egyedül sétálni?

A legfeketébb sárban térdig állni?

Én hallottam, amit más nem hallott,

Egy sikoltó, kétségbeesett hangot.

Én akartam, amit más nem akart,

Meztelenül túlélni a szélvihart.

Ha tudnád is, milyen érzés lent lenni,

Nem kezdenél kést fenni.

Ha tudnád is, milyen érzés a fájdalom,

Rám köpnéd, hogy „szánalom”.

2013. október 31.