"Elfelejthetnénk az egészet. Csináljunk úgy, mintha ez lenne az
első pillanat. Mondjuk el máshogy, találjuk ki, hazudj nekem, forgassuk fel a
világot – mindegy, csak szép legyen. Nem kell, hogy halljam; elég, ha érzem.
Tedd ide a kezed – ide, ahol a szívem dobban. Markolj belém, ránts magaddal,
tarts erősen. Nem kell örökre így maradnunk, de még egy kicsit bírd ki. Csak
addig bírd, ameddig én már elviselem. Így kellene most lennie.
Összegabalyodnánk, és talán elfújna minket a szél. Olyanok volnánk, mint a fűszálak,
de ez most valami egészen más. Ez most olyan, mint a köd. Érzékelem, de nem
foghatom meg, nem kapaszkodhatok belé: szétfoszlik. Aztán megint leszáll, pedig
nem számítok rá, és nem is szeretném. Megszokom, majd eltűnik – akárcsak te.
Még emlékszem rá, mert nyirkos tőle a bőröm, de nem biztos, hogy vágyom rá.
Megint. Nekem jobban kell a napsütés, ahogy körbeölel és felmelegít. Nekem az
kell, hogy együtt ragyogjunk, hogy hangos legyen, hogy magasra szárnyaljon,
hogy érezzem. Érezzem, hogy édes, hogy rózsaszín, és még ha megsavanyodik,
akkor is kelljek. Nem akarom, hogy eldobj; azt akarom, hogy égjen, hogy
lángoljon, hogy a füstje minél messzebbre szálljon. Nem kell, hogy a világ
tudja; elég, ha én tudom, ha te érzed, ha átölelsz. De ha ködnek kell lenned,
hát maradj köd, csak legyél távol. Hagyd itt nekem a szivárványt – engedd, hogy
elmúljon."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése