"Most jó lesz itt is – itt, ezen a zöldre festett padon. Csak ülj
le csöndesen, és mesélj. Elmondhatod, hol jártál, és azt is, hogy mit
csináltál. Tudni akarom, hogy érzel. Éppen most, ebben a pillanatban. Nem
hiányzol, csak hallani akarom a hangodat, emlékezni akarok, milyen volt
először. Nézni akarom, ahogy a szél megborzolja a hajadat, és el akarom
képzelni, vissza akarok menni az időben, amikor ujjaim a hajadban játszottak,
és te durcásan ellökted a kezemet. Nem biztos, hogy odafigyelek arra, amit most
mondasz, inkább csak felidézem magamban, ahogy együtt nevettünk. Sok mindent
kérdezhetnék, de nem akarom tudni. Mert vannak a könyvek, melyeknek nincs
folytatásuk. Egyetlen kötet – egyetlen vég. Téged is becsuktalak, pontosan így.
Becsúsztattalak a polcomra, a többi könyv közé, a többi név mellé. Most
elővettelek egy rövid időre, és talán később – sokkal később – ismét
elolvaslak. Talán csak beléd lapozok. De a neved mindig ott hever majd. Lehet,
hogy kicsit megfakul, ahogy az eső is elfakítja most az arcodat, pedig úgy
szeretném még egyszer látni. Nem alakítanálak át, nem színeznélek át, nem
akarlak másmilyennek. Talán még utoljára veszekedhetnénk egyet. Most utoljára
elképzelem, ahogy a kezünk összesimul, és érzem, hogy milyen tökéletes volt.
Tökéletes voltál, így akarlak."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése