"Szörnyen félek a búcsúzástól. Mindenegyes pillanattól, amikor valaki elbúcsúzik. Fáj, amikor elhagynak, amikor valaki, akit szeretek, elmegy.
Pedig végül mindenki elmegy. Így vagy úgy, de elmennek, és még ha nem is ez az első, hogy űr keletkezik a mellkasomban valaki hiánya miatt, kegyetlenül fáj, hasogat – mindenegyes alkalommal. Kifacsarodok, mint egy citrom. Átölelem magam, a mellemet szorongatom, hogy egyben tartsam magamat, a testemet, a lelkemet, de attól még ott van. Az üresség.
És belém furakszik a tehetetlenség kínja, és kisírom magamból az ürességet, az érzést.
De olyan nincs, hogy hozzászoksz. A koránkeléshez – ahhoz igen. Vagy a nyári meleghez. Ezeket meg lehet szokni. De a hiányt nem. Nincs két egyforma üresség, minden ember másképp hiányzik, mindegyikőjük másfajta űrt hagy maga után. Valamelyik pirosat, valamelyik feketét, valamelyik csak egyszerű világoszöldet vagy maszatos szürkét.
És épp ettől olyan nehéz.
Könnyebb lenne, ha csak egyféle maradna mindenki után. Mondjuk, piros. És tele lenne a lelkem pirossal, és olyan lehetne, mint az antibiotikum, amit ha hosszú ideje szed az ember, a szervezet immunissá válik rá. Mennyivel kevésbé fájhatna… "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése